Sokat gondolkoztam, hogy ezen a blogon írjak-e arról, ami velem történt, hiszen ez tulajdonképpen jórészt beauty blog. De úgy voltam vele, ez az én blogom rólam szól így igenis helye van itt az érzéseimnek.
Mint sokan tudjátok 2015.január 02.-án elvesztettem a páromat, aki az életet jelentette nekem, ő volt a mindenem azon túl persze, hogy ő az én egyetlen pici lányom apukája is. Nem volt beteg soha, egy életerős 36 éves fiatalember aki előtt ott volt az élet és mégis még mielőtt felfoghattam volna mi történik, megtörtént. Nehéz szavakba foglalni mit éreztem és érzek most is. Olyan mintha a lelkem egyik része vele ment volna és ott üresség honol és csend. Dolgozom, csinálom a hétköznapokat, nevelem a lányomat, de minden más.
Sokat olvasok a gyászról és sokat beszélgetek olyanokkal akik hasonló fájdalmat éltek át mint én. Tényleg segít, segít megérteni a bennem zajló folyamatokat, az önvádat, a haragot, az étvágytalanságot, az ürességet mindent. De egyben nem segít, nem tudja visszahozni őt, nem tudja helyettesíteni az ölelést, a melegséget és az édesapát. Kicsi lányom gyermeki lelke még irigylésre méltó, ő tudja hogyan búcsúzzon, hogyan beszéljen apucival. Néha irigylem őt és szeretnék én is olyan lenni, ha csak egy pár órára is. Hiszek abban, hogy örökké vigyázni fog ránk és ahogy a kislányomnak szoktam mondani, a szívünkben mindig is élni fog és soha nem hagy el minket.
Azért is folytatom ezt a blogot, mert örömet okoz nekem és segít túlélni a túlélhetetlent. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy éljetek a mának, élvezzétek azt ami most van, mert sose tudhatjátok mit hoz a holnap, a mát viszont nem veheti el tőletek senki. Ne féljetek megmutatni a másiknak, hogy szeretitek, ne féljetek attól, ki mit fog szólni. Csak TI vagytok a fontosak és azok akiket szerettek.
Nekem itt maradt egy csodálatos kislány aki apája szemeivel nézz rám és akiért mindent meg fogok tenni és remélem, ha majd egyszer felnő akkor apa is nagyon büszke lesz rá és rám is.
